Gyakori téma női köreinkben, hogy nem igazán tudunk segítséget elfogadni, pláne nem kérni. Ennek számtalan oka lehet, amik mindenkinél egyéniek. Most egy jellemző okot emelnék ki:
Úgy szocializálódtunk sokan, hogy mindent meg kell oldani egyedül, ne legyünk mások terhére. Ezért érezhetjük úgy, hogy segítséget elfogadni vagy kérni szégyen, a saját kudarcunk, alkalmatlanságunk bizonyítéka. Az érzéseinkhez jogunk van, megéléseink érvényesek, ezért nem is javasolt szőnyeg alá söpörni őket, vagy erőltetni, hogy tűnjenek el. (Paradox módon akkor tudunk a nehezebb érzelmekkel megbirkózni, ha teret adunk nekik, szembenézünk velük, és engedjük, hogy átjárjanak, sokunknak szükséges az is, hogy szétszálazzuk, megdolgozzuk őket. Ez egy folyamat, tehát általában nem elég egyszer nekifutni.)
A tény az, hogy szociális lények vagyunk, egyedül nem is boldogulhatunk, ez természetes, hiszen az evolúció során így fejlődött az emberiség. Ezért is lehet a magány sokaknak egy igen gyötrő érzelem. A közösségi média a társas szükségleteket nem elégíti ki – csak elfedi a hiányt, de ez már egy más téma.
Egy szó mint száz, ha készen állunk rá es ott tartunk ennek a folyamatnak az elsajátításában, nyugodtan kérhetünk segítséget akár olyan baráttól, rokontól, szomszédtól, szakembertől, akiben megbízunk – ez nem minősít minket, sem az alkalmasságunkat. Sőt az alkalmasságunkat inkább bizonyítja, azáltal hogy képesek voltunk meglátni a határainkat, képesek voltunk kérni, képesek voltunk bízni a segítőnkben.
Oda-vissza érvényes: természetesen mi is segíthetünk másoknak. Harmonikusabbá, örömtelibbé válhat az életünk, ha számíthatunk egymásra.
Haskó Rita pszichológus 